Add össze!
Félve megyek az iskola felé,
Félve a Mester hű szeme elé.
Szabódva nyújtom át a füzetet,
A sok kusza, egymás alá vetett
Tétova számot: „Valaki beteg…
Szenved, gyötrődik, akit szeretek…
Ellenség tör reám. S magam vagyok,
Önmagamnak ellensége – legnagyobb.”
A Mester nézi… hosszan, komolyan.
„Bizony, a feladatban hiba van!
Sorakozik a sok sötét adat,
S nem adtad hozzá a hatalmamat!”
Pirulva nézem. Ó, mennyire más,
Ahogy Ő vezet, az összeadás.
Olyan megnyugtató a vége is,
Oly bíztató az eredménye is!
Hozzáadva hatalmát, erejét,
Szeretetét, mely melengetve véd,
Mindenhez, ami nyomja a szívem.
Az eredmény: „Hiszek, Uram! Igen!”
NEM EJT HIBÁT!
Ha különösnek, rejtelmesnek
látszanak Isten útjai,
ha gondok ösvényébe vesznek
szívem legdrágább vágyai,
ha borúsan búcsúzni készül
a nap, mely csak gyötrelmet ád…
egyben békülhetek meg végül:
hogy Isten sosem ejt hibát.
Ha tervei igen magasak,
s irgalma kútja mély nekem…
ha a támaszok mind inognak,
ha nincs erő, nincs türelem,
s tekintetem sehol célt nem lát
vaksötét, könnyes éjen át…
egy szikrácska hit vallja mégis,
hogy Isten sosem ejt hibát.
És ha szívem megoldhatatlan
kérdéseknek betege lett,
mert elkezd kételkedni abban,
hogy Isten útja szeretet…
minden elfáradt sóvárgásom
békén kezébe tehetem,
s elsuttoghatom könnyek közt is:
Õ nem ejt hibát sohasem.
Azért csend szívem! Engedd múlni
a földi múló életet!
Majd a fényben látni, ámulni
kezdesz: Õ mindig jól vezetett!
Ha a legdrágábbat kívánja
a legsötétebb éjen át
menekülj a bizonyosságba,
hogy Isten sosem ejt hibát!
Németbõl fordította: Túrmezei Erzsébet