magam is közéjük tartozom, és a meglátásom talán szubjektív lehetne. Ám lapunk márciusi számát a főszerkesztő kollé-
ga a nőknek szánta, így magam is alkalmazkodom az általa
választott témához.
A nemzetközi nőnap azt a hosszas, évszázadokon át tartó
küzdelmet eleveníti fel, amelyet a nők vívtak azért, hogy a társadalomban egyenlő jogokkal és lehetőségekkel élhessenek.
1857. március 8-án elfogadhatóbb, emberibb munkafeltételeket és jobb i zetést követelő tex til ipa ri munkásnők tüntettek New York utcáin.
Később, az 1899. július 14-én kezdődő II. In ter na cio ná lé
alakuló közgyűlésén ismét napirendre került a téma: Clara
Zet kin nyíltan hirdette a nők jogát a munkához, az anyák és
gyerekek védelmét és a nők széles körű részvételét az orszá-
gos és nemzetközi eseményekben. 1910-ben a kongresszus
határozott arról, hogy a nők választójogának kivívása érdeké-
ben nemzetközi jelleggel nőnapot tartanak, ám a megemlé-
kezés pontos dátumáról nem született döntés. Több európai
országban 1911. március 19-én ünnepelték meg először a
nemzetközi nőnapot. 1917. március 8-án Oroszországban
nők tüntettek kenyérért és békéért. Négy nappal később –
nem közvetlenül ennek a tüntetésnek a hatására – II. Miklós
cár lemondott, s polgári kormány alakult, mely szavazójogot
biztosított a nőknek. Ezzel vált véglegessé a nőnap dátuma is,
mely a világ legtöbb országában március 8-a, de elvesztette
az eredeti hangulatát, s helyette a virágajándékozás dominál.
Röviden ez lenne a nőnap története. Azé a nőnapé, amit
kénytelen-kelletlen elismernek a családfők, a testvérek, a
munkatársak, a főnökök, a beosztottak… És örömmel vagy
örömtelenül, de udvariasan Boldog nőnapot! kívánnak a környezetükben levő nőknek. Nem felejtem el, amikor korábbi
munkahelyemen a konyhából kilépve megláttam, hogy egyik
kollégám észrevétlenül igyekszik felsettenkedni az emeletre:
csak annyi virágcsokor volt a kezében, hogy egy-egy jusson a
többi kolléganőnek; engem nem számolt be közéjük. Utólag
sem. De nem mentem ám haza virág nélkül: a legelső virágüzletben vásároltam magamnak egy csokorral…
Nem szeretnék ünneprontó lenni. De tudom, hogy
sok-sok nő hiába vár(t) egy szál virágot vagy egy kö-
szöntést e jeles napon. Nekik üzenem: nem azon
múlik értékük vagy a nap sikere, hogy felköszöntenek-e vagy sem. Ahogy az arany se attól értékes,
hogy aranynak nevezik-e vagy sem.
Volt egyszer réges-régen egy pénteki nap. Gyö-
nyörűen ragyogta be a nap az égboltot, és melegítette sugaraival a földet. A világ legnagyobb
botanikus kertjében ezerszámra pompáztak a
virágok, és illatukkal betöltöttek mindent. A fák
bőséges és gyönyörű terméstől roskadoztak, arra
várva, hogy valaki örüljön zamatuknak. Kis- és nagy
állatok kergetőztek játékosan, és minden fűszál és csillag, minden élőlény és folyó tökéletességről tanúskodott.
Nonapi köszönto helyett
A kert egyetlen gondolkodó lakója viszont mégse volt teljesen elégedett: élete első perceiben már magányosnak érezte
magát. Valamit, valakit hiányolt. Ez volt az első szükségállapot
a Föld történelmében. Isten pedig megértette e szükséget, és
megteremtette Évát. Ez volt a legelső nőnap, amely évezredek távlatából emlékeztet bennünket arra, hogy a teremtési
munka a Nő megalkotásával érte el befejezettségét, azaz teljes tökéletességét.
Ilyen módon minden egyes péntek, minden hét hatodik
napja eszünkbe juttathatja, milyen fontos volt Ádámnak, és
milyen jónak látta Isten, hogy Nő egészítse ki az édeni összhangot.
Nem neki kellett azon törnie a fejét, hogy mi legyen a neve
az állatseregnek; a táplálék megszerzéséről sem neki kellett
gondoskodnia. „Isten maga adott társat Ádámnak… Ő szerzett neki segítőtársat, aki egy lehetett vele szeretetben és
megértésben… Isten Évát egy bordából teremtette, amelyet
Ádám oldalából vett ki, jelezve, hogy nem uralhatja fejként
Ádámot, nem taposhatja lábbal őt mint alsóbbrendűt, hanem
mellette kell állnia mint vele egyenlő, akit Ádám szeret és véd.
Az ember része, második énje volt… tanúsítva azt a szoros
egységet és szerető ragaszkodást, amelynek e kapcsolatban
meg kell lennie” (Ellen White, Pátriárkák és próféták).
Ha Ádámot nem teremti meg Isten, Éva se látta volna meg
a napvilágot. De Isten tervében mindkettőre szükség volt, így
lett kerek a karika.
Ennélfogva valahányszor nőnapot ünneplünk, kedves
Nők, ne felejtsük el: mindenképpen értékesek vagyunk. Hiszen maga Isten két kezével alkotott meg minket. S valahányszor péntekre – a legelső nőnapra – virradunk (és nem
csupán), ne felejtsük el: ugyanazon a napon ünnepelte a világegyetem a legelső féri napot is. S az Ember – féri és nő –
így készült fel a Teremtőjével való nyugalomnapi találkozásra.
Az Isten napjára.
Kovács Judit.
1 megjegyzés:
Szep!
Megjegyzés küldése